Németh Zsolt: Adyton Karácsony (Opus Jazz Club, 2021.12.15.) [In: JazzMa, 2021. december 22.]

Posted by Rudolf Kraus

A vidéki tudósító ezúttal Budapestről jelentkezik.

Röviden érdemes utalni arra, hogy a magyarországi szabadzenei szcéna karácsonyi rendezvénysorozatának története a 80-as évekbe nyúlik vissza, amikor Szabados György a Kassák klubban szervezett zenés (de nem táncos) évzáró programokat. Aztán változtak az idők, a szereplők, a helyszín, a lehetőségek, mint annyi minden körül, itt is megfogyatkozott a levegő, málladozó múlt lett a Kassák karácsonyokból, mígnem az eredeti résztvevők közül ketten, Grencsó István és Benkő Róbert a szabadosi hagyomány ápolására létrehozott Adyton Művészeti Alapítvány szervezésében újjáélesztették a karácsonyi koncerteket is. Ezek annyiban léptek túl a szokványos hangverseny kereteken, hogy mindig módot teremtettek a zenélést követő oldott együttlétre is.  (Hú, ez valami olyasmi, amiből mostanában mintha nem lenne túlkínálat. Pedig igény talán igen? Vagy az sem?) A lényeg mégiscsak az, hogy összegyűltünk szépen, megtöltve az Opus Jazz Clubot.

A program ezúttal három, jól elkülönülő karakterű részből állt össze.

Először Grencsó István két, vonósötösre és szoprán hangra írt darabja hangzott el a „Legyen meg a te akaratod” ciklusból. Erre még azok is felkaphatják a fejüket, akik amúgy igyekeznek követni Grencsó meglepő és váratlan fordulatait. „Vonósötös? Na ne már!” – mondhatnák. Pedig tényleg. És ha egy kicsit megkapirgáljuk az előzményeket, az előképeket, akkor már talán nem is annyira meglepő. Távolabbról kell indulnunk, de talán nem feleslegesen.

Ligeti György 1953-54-ben komponálta 1. vonósnégyesét, 1968-ban a 2.-at. Mindkét mű nagyszerűen reprezentálja, ahogyan Ligeti negligálja a klasszikusnak mondott zenének a bécsi klasszikusok és a romantika által mindmáig dominált világát. Kívül helyezkedik rajta.

Ornette Coleman 1962-ben rövid időre megszakította önkéntes visszavonultságát, és koncertet adott a New York-i Town Hall-ban, ahol a későbbi, 1965-ös nagy triójának tagjai (Davis Izenzon és Charles Moffett) mellett fellépett egy vonósnégyes is Coleman „Dedication to Poets and Writers” című kompozícióját előadva. Szóval 1962-ben, amikor John Coltrane még a post-bop határainak feszegetésével próbálgatja a szárnyait, Coleman fikuszt mutat mindannak, amit akkor a jazzről gondoltak, és nem csak a trió free zenéjével, hanem a programba illesztett vonósnégyessel is, aminek meglepően sok köze van Ligeti említett darabjaihoz, míg a jazzhez semmi. Mi, késői hallgatók arra juthatunk, hogy miközben Ligeti és Coleman is kívül helyezte magát műfajának tradícióin (szándékosan írom, hogy kívül, és nem szembe, mert mindkettőjük autonómiája sokkal erősebb volt annál, hogy valamivel szemben kellett volna megfogalmazni magukat), egy számos jegyében közös zenei világba léptek be. Sokkal több közük volt egymáshoz ezekkel a vonósnégyesekkel, mint a saját műfajuk képviselőinek döntő többségéhez. (Ha kicsit összekapnám magamat, össze lehetne szedni a nem túl hosszú listáját a kivételeknek.) Nem tudhatjuk, ismerték-e egymás munkásságát. Ligeti érdeklődési köre rendkívül széles volt, Szabados György Homoki zenéjéről pl. nagyon elismerően írt. De ez tulajdonképpen mindegy is.

Grencsó persze nem azért írt vonósdarabot, mintha ezzel reprodukálni akarta volna Ligeti és Coleman kívül helyezkedési gesztusát, inkább az ő ismételt, sokadik, és vélhetően nem is az utolsó kívül helyezkedési gesztusa ezúttal egybeesett a két nagy elődével. (Drága Olvasó! Van ennél szelídebb, angyalibb, ugyanakkor kérlelhetetlenebb kifejezése a kívülállásnak, mint egy vonós kamaradarab?) Viszont valószínű, hogy a hosszú együttműködés Dukay Barnabással szintén hatással lehetett a kifejezési forma és a hangzás megtalálására. Végül egy utolsó filológiai megjegyzés: a Grencsó életműben felbukkant már ezeknek a daraboknak valamiféle előképe a Tiszteletzene 1956. című, kevésbé ismert művében. Ilyesfajta előzményeket láthatunk, gondolhatunk annak hátterébe, hogy miért éppen a vonós kamarazenéhez fordult Grencsó. (Meg ideje is volt ezzel foglalkozni a járvány miatt lezárások alatt.)

A ciklusból az első kompozíció a „Mert a szabadság”, ami Szabados György azonos című versének felhasználásával tiszteleg a 10 évvel ezelőtt elhunyt mester emléke előtt. A zene csírája a Ken Vandermark-kal felvett, a BMC kiadásában megjelent „Do Not Slam the Door!” albumon elhangzó „Legyen meg a te akaratod” című szerzemény. A vonósok lassú, a mély hangtartományban áradó motívumaihoz a harmadik tételben csatlakozik Murányi Márta gyönyörű szopránja. A hangulatában valamelyest talán Arvo Pärt-re emlékeztető zene megidézhetné a kiegyensúlyozott, a világ nyavalyáin felülemelkedett harmóniát, nyugalmat, de hordozhatja akár melankóliába hajló lemondás érzetét is. A Szabados vers általában, de főként a befejezése, „mert a szabadság / oly bánatos alku”, inkább az utóbbi irányba terelheti a hallgatót.

A második darab Kiss Béla, a közelmúltban távozott erdélyi festőművész előtti főhajtás, a szövegét William Carlos Williams „A tett” című verséből merítette Grencsó. Megfigyelhető valamiféle párhuzamosság a zenei tételek textúrája és a szöveg változásai között. Csupán a szövegből nehéz eldönteni, hogy az abszurd felé hajló, ironikus megközelítés az érvényes, vagy ezek a mozzanatok csak takargatják, amíg lehet, a belőlük összeálló mikro drámát. A zene hol ezt, hol azt az olvasatot támogatja, mintegy a hallgatóra bízva, hogy a történet egy évődő kuncogás, esetleg a szem sarkában kandikáló apró könnycseppel, vagy a szépség megszüntetésének, elmúlásának miniatűr drámája a rózsákkal kapcsolatos dilemmán keresztül. Erős kontextust ad, ha még hozzágondoljuk Pilinszky sorait: „Mielőtt bármit elkövetnek, / gondoljanak a rózsakertre, / vagy még inkább egyetlen rózsatőre, / egyetlen egy rózsára, uraim.” (Pilinszky János: Sztavrogin elköszön) (No, most akkor levágni a rózsát, vagy sem?) A rövid tételeken belül a zene homogén, az egyikben inkább játékosan indázik, a másikban hosszabb ívű hangképek mozognak.

Úgy vélem, két kiváló kortárszenei darabot penderített elő Grencsó István. Lemezkiadók, figyelem! Készül a folytatás, lassan összeáll egy lemeznyi anyag. A műveket a közönség nagy tetszéssel fogadta. Akiknek pedig a magas színvonalú megszólaltatást köszönhetjük: Murányi Márta (szoprán), Szvetnyik Margit (hegedű), Miron Andrea (hegedű), Mezei Szilárd (brácsa), Brestyánszky Bernadett (cselló) és Csányi Zoltán (bőgő).

vonosok.jpg

A második részben az évszakhoz illő névbe öltözött Grencsó Kollektív Zúzmara lépett fel Pozsár Mátéval (zongora), Benkő Róberttel (bőgő) Miklós Szilveszterrel (dobok), kiegészülve a fantasztikus brácsással, Mezei Szilárddal. Grencsó ezúttal csak egy fuvolát készített a színpadra, amiből lehetett sejteni, hogy ezúttal nem erődemonstrációra készülnek. Az első darabot Pozsár Máté nyitotta, motívumokat kínált fel a társainak, amikből Mezei Szilárd választott és épített fel egy csodás ívű szólót, majd ismét Pozsár Máté következett, festett hangzatokból, futamokból színes tablót a bőgő és a dob érzékeny kíséretére támaszkodva. Végül is a világban ugye minden az arányokon múlik. A helyénvaló arányok rendet sugallnak, mint itt is, ahol a ritmusszekció lehetne tolakodóan sok, meg semmitmondóan kevés is, és bizony valós időben kell érzékelni a helyes mértéket ahhoz, hogy a spontán szabadzene ne essen szét, vagy ne fulladjon káoszba. De itt minden lenyűgözően működött. Újabb fordulatot hozott a brácsa és a fuvola bekapcsolódása, majd váltakozva, a hangszerek közül hol egy duó emelkedett ki, hol valaki egyedül lendített tovább a zenét. Ez nem a falhoz passzírozó, összemorzsoló free, hanem a lebegős, varázsszőnyegen, soha nem hallott hangkombinációk hullámain reptető változat. A zenészek tettek egy halvány kísérletet arra, hogy itt akár be is fejeznék a koncertet, de a közönség másként gondolta, és folytatásra bírta őket. És milyen jó, hogy így történt. A fuvola egy makacsul ismételgetett hanggal nyitotta meg azt a minimalista keretet, amihez aztán mindenki hozzáillesztette a maga kis rövid hangjait, így járulva hozzá a tiszta, áttetsző, légies – kristályos hangépítmény létrejöttéhez. Jellemző, hogy a leghosszabban kitartott hang az volt, amikor Miklós Szilveszter végighúzta az egyik dobverőjét a cintányéron.

Jó belegondolni, jó leírni, hogy amit a Grencsó Kollektív Zúzmara nyújtott, az a maga nemében hibátlan volt. Szóval olyan tökéletes; minden de, noha, habár, jóllehet, azonban és hasonlók nélkül. Kiemelni senkit nem lehet, valamennyi muzsikus azonos mértékben járult hozzá az élmény létrejöttéhez. Ilyen hát legjobb formájában a spontán, kollektív szabadzenélés.

Az Adyton karácsonyok és a nagymarosi nyári Adyton együttlétek egyre szorosabban kapcsolódnak. Nagymaroson az utolsó este záró koncertjére szokott igazán összeállni az előző napok kis és nagycsoportos műhelymunkáinak eredménye, aztán ebből lesz az egyik karácsonyi programpont. A dolog komolyságát és a zenészek elkötelezettségét jól mutatja, hogy John Oslansky pl. nem csak a táborok régi és rendszeres résztvevője, hanem most ezért a fél órás fellépésért utazott Perugiából Budapestre. (Kösz, John!) Tehát a színpadon az Adyton Space Ensemble, velük szemben Miklós Szilveszter, aki ezúttal ismét zenekarvezetői, karmesteri erényeit csillogtatta. Amit bemutattak, azt leginkább nagyzenekari spontán zenealkotásnak nevezhetjük. Kottát nem használtak, viszont támaszkodtak a Nagymaroson megszerzett tapasztalatokra, rutinra, miként kell zenélniük a karmester utasításait követve. Egy kicsit olyan ez, mintha Miklós Szilveszter improvizálna, de nem egy hangszeren, hanem egy egész zenekaron, kézmozdulataival, gesztusaival jelezve, melyik hangszercsoportnak, melyik zenésznek kell belépni, csatlakozni a többiekhez, vagy éppen kilépni a játékból. Ugyanígy ad instrukciókat a hangzás intenzitásáról, az emelkedő, vagy süllyedő hangsorokról. Ez a részben szabad zene: a karmester szabadon instruálja a zenekart, aminek a tagjai pedig igyekeznek fegyelmezetten, a lehető legpontosabban követni az utasításokat. Ahhoz, hogy a dolog működjön, van néhány elengedhetetlen elem, így az összeszokottság, a figyelem, és nem utolsó sorban a karmester ihletettsége és képessége arra, hogy egyben tartsa a hangzást. Egyáltalán nem magától értetődő tehát, hogy összeálljon valami értékelhető zene. Ezen az estén azonban minden együtt állt, a koncepció működött. A darabban Miklós Szilveszter ráadásul a nehezebb utat választva hangzásról hangzásra vezette a zenekart, és nem csak átkötő elemekhez használta a rutinos zenészek szólói között, ami bizonyára egyszerűbb lett volna, de akkor hol a kihívás? Végül mozgalmas és izgalmas zene kerekedett, ami a közönségnek tetszett, a megalkotásában résztvevő zenészek pedig remélhetően átérezték az alkotás örömét.

Az Adyton Space Ensemble tagjai voltak:

  • Benkő Róbert – nagybőgő

  • Csányi Zoltán – nagybőgő

  • Cseke Dániel – fúvós hangszerek

  • Dóczi Bence – gitár

  • Grencsó István – fúvós hangszerek

  • Hoffmann Boldizsár – elektromos zongora

  • Kováts Sándor Zoltán – nagybőgő

  • Miklós Szilveszter – karmester

  • Németh Zsófia – fuvola

  • John Oslansky – szoprán szaxofon

  • Pozsár Máté – zongora

img-20211215-213804.jpg

Az idei Adyton karácsony ismét nagyszerű zenéket hozott. De legalább ennyire fontos, hogy tárgyilagosan, de egyúttal némi derűvel megállapíthatjuk, hogy a magyarországi szabadzene tábora talán kicsi, de amit alkotnak, az minőségi. És ami a legfontosabb: vannak fiatalok, akiknek talán ez lesz a természetes zenei nyelve.

A szabadság zenéjéé.

Kiegészítő információk:

  Mert a szabadság (Szabados verse)
  Online [In: JazzMa, 2021. december 22., Németh Zsolt]